Őrzők vigyázzatok!

Ezt az oldalt adjátok nekem! Tudom, hogy vezércikk kell, szerkesztőségi vélemény, testületi állásfoglalás, brain-storming, vagy amit akartok, de ez egyszer nem érdekel, mit gondoltok, most hadd beszéljek én! Elfogult leszek és egyoldalú, indulattól fűtött, ami nyilván megengedhetetlen, és amiért ellenérvek özönét zúdíthatják majd a nyakatokba, de viseljétek el mindezt a kedvemért. Ha egyedül maradok is, és életem hátralevő napjait a társadalomból kivetetten, gúnyos pillantásoktól kísérve, magányosan kell leélnem, akkor is kimondom: Én hiszek az orvosokban!

Kórháznyi kollektíva óvó szemei előtt cseperedtem, együtt vittük a transzparenseket minden május elsején és sikáltuk a műtők zöld falát a kommunista szombatokon. Láttam orvosokat viháncolva kergetőzni miniszoknyás nővérkékkel és tudtam, hol van az eldugott kis szellőző, amin keresztül a kórház macskáját élelmezte a tagság a legnagyobb titokban. Apró kívülállóként éltem végig születést és halált, meglestem fájdalomtól eltorzult arcokat és boldogság előcsalta könnyeket.
Emlékszem a barázdált arcú doktorokra, akik fejüket kezükbe hajtva virrasztottak éjszakákon át egy-egy ágy mellett, a felparázsló cigarettákra a sötét udvaron, a műtősfiúk bolondos énekére és a boncmester fanyar humorára.

Még egy dolog van, ami kitörülhetetlenül megmaradt bennem és mindig eszembe jut, ha a fehér köpenyesek világára gondolok: a tenger sok munka. Volt nekem egy apukám, aki ünnepnapokon szinte soha, máskor meg csak teljesen esetlegesen, jutalomszerűen lehetett az enyém. Az akkoriban mindenki által vágyott telefont mi szívünkből utáltuk. Vijjogása csonkává tett karácsonyt és házassági évfordulót. Képes volt hetente többször felverni az éjszaka csendjét, és akkor csak a botorkálás a sötét szuszogásban, a dupla fekete a kotyogósból, a hidegzuhany-hangja és a kocsiajtó csapódása maradt nekünk, miközben ő megint elment.

Gyakran figyeltem munka közben, mert személyes hiányát úgy igyekezett elviselhetővé tenni, hogy otthonossá tette számunkra a kórház szigorú világát. Ott nőttünk fel húgommal a szülőszobák görcsös titkait fürkészve. Láttunk ikerpárt és vágott szemű Down-kóros kisembert a világra jönni, barátaink lettek a takarítók, pótanyáink a szülésznők. Tudtuk, hogy az orvos, aki otthon szelíd volt, türelmes és halk szavú, bent vérengző oroszlánná vált, ha a műszerek nem a megfelelő sorrendben álltak katonás vigyázban a kisasztalon, ha nem volt az utolsó egérlyuk is steril, jószagú és patyolattiszta, ha műtétre bárki utána érkezett, ha nem érezte, hogy a kiszolgáltatottság perceiben mindenki összes idegszálával azon van, hogy a harmónia helyreálljon és a kisbaba megszülessék. Láttuk őt, ahogy hatalmas testével szülőnők hasára ült, hogy lerövidítse vajúdásuk kínjait, megsimogatta a gyöngyöző homlokokat, barna pillantása óvón becézett anyát és gyermeket. Törekvéseit hűséges társak kísérték, három műszakot végigloholó nővérkék, rendíthetetlen idegzetű szülésznők, napi 2-3 órát lopva alvó doktorok. Egy másik világ élt ott elevenen, saját véres törvényeivel küzdve, hibázva és megdicsőülve. Láttuk napokig sírni őket, ha elvesztettek valakit és alkohol nélkül megrészegülni, ha győzni tudtak a természet törvényei felett.

Azt mondod, hálapénz? Igen, volt akkor is. Sosem tudtam eldönteni, kinek megalázóbb az a boríték, betegnek vagy orvosnak, sosem tudtam megérteni, miféle ország az, ahol az életünket védő munkát ennyire kitapinthatóan nem tartják semmire. Azt mondod, a tanár sincs megfizetve, a postás és a bolti eladó sem? Igazad van, csak tudod, ha ők hibáznak, abba nem hal bele senki. Életre szólóan roncsolja a gyógyítókat a felelősség és a lelkiismeret, ha hibáznak, ha tévednek, ha nincsenek ott, ha "fehér istennek" látszanak, de a sors időnként bebizonyítja, nem azok. Azt mondod, rosszak a tapasztalataid és kiégett, közönyös orvosokat látsz magad körül, akik Hippokratészt hátrakötözött kézzel a sarokba utasítva, pénzt akarnak tőled napi munkájukért cserébe? Igazad van most is. Egy elavult, finanszírozhatatlan, megújulásra képtelen rendszer eredménye ez, de ne feledd, az általunk oly jól ismert embertelen állapotok mellett még ma is sokkal többen dolgoznak olyanok, akik a betegért élnek és neki szolgálnak. Azt mondod, ilyesmiről ritkán hallasz? Ezt elhiszem, mert a tudáson alapuló és önfeláldozó munkavégzés nem hír manapság. Sokkal egyszerűbb egy hivatás valamennyi képviselőjét sommásan elítélni néhány kiragadott példa alapján, mint okokat feltárni, különbséget tenni, helyzetet elemezni, gazdasági törvényszerűségeket felismerni.

Minden szakmának vannak szégyellnivaló képviselői, és a többiek hálátlan feladata, hogy bizonyítsák: ők, a munkájuknak élők vannak még mindig többségben. Azt mondod, rettegsz attól, hogy te, vagy szeretteid betegek lesztek, mert nem látsz mást az egészségügyben, mint kiszolgáltatottságot, pénztelenséget, feladott emberi sorsokat? Azt mondom, ne félj! Akik erre esküdtek fel, segíteni fognak, amikor arra kerül a sor. Ha nem így akarnák, már rég nem ülnének ott a penészes falak és éhező ápoltak között, nem kuncsorognának pénzt minden egyes lélegeztetőgépre, nem vállalnák ezt az embert próbáló életet, hogy te újra egészséges lehess.

Az apukám ötven évig élt. Ott halt meg a Margit Kórházban, ahol egész életében dolgozott. Munka közben esett össze, nem tudták megmenteni, mert a szívinfarktus könyörtelen idegen. Arra tanított, - és én hittem neki - hogy gyógyítani a világ legszebb hivatása. Biztosan így lehet, mert már csaknem két évtizede, hogy elment, de valahogy nem felejtik őt sem a betegek, sem a munkatársak. Aztán egyszer csak a húgomból is orvos lett, és mi a temetőben ünnepeltük meg az új diplomát, hogy lássa az édesapánk is, komolyan vettük az életét.